A "Láthatatlan valóság"

A Takács Gyula Megyei és Városi Könyvtárban idén már harmadik alkalommal rendezték meg a Vakok és Gyengénlátók Somogy Megyei Egyesületével közösen a "Láthatatlan valóság" című rendezvényt. Iskolánkból a harmadik és negyedikes gyerekek vettek részt rajta.

Nagy izgalommal vágtunk neki a"kalandnak". Milyen lesz bekötött szemmel,sötétben, teljesen vakon közlekednünk, feladatokat megoldani. Milyen lehet a való élet azoknak, akik valóban semmit vagy csak keveset látnak? Hogyan tudunk segíteni? Ezernyi kérdés kavargott bennünk. A délelőtt pedig sok mindenre választ adott, de abban mindenki egyet értett, hogy nagyon-nagyon nehéz élete van, annak, aki vakon kénytelen leélni az életét.

Érdekes volt, hogy olyan bácsik és nénik voltak a segítőink, akik maguk is rosszul látnak. Jó volt velük beszélgetni és megtapasztalni, hogy ők is ugyanúgy élnek, csinálnak mindent, mint mi. Érdekesek voltak, azok az eszközök, amelyek segítségükre vannak a mindennapi életben, mint például a beszélő mérleg és vérnyomásmérő valamint a laptop, a praktikus konyhai eszközök, a nagybetűs telefon és nem utolsó sorban a fehér bot. Ezt ki is próbálhattuk. Nagyon nehéz volt vele a közlekedés a lépcsőn és az utcán is. A megszokott helyek idegenné lettek, a távolságok megszűntek. Botladozva és félénken tapogatóztunk előre.

És a gyerekek, fiatalok élete? Hogyan játszanak, tanulnak, írnak ha nincs ott az anyukájuk? Próbára tehettük ügyességünket a puzzle és a kirakó játékokban, a pénzfelismerésben, logikai játékok megoldásában, mindezt természetesen bekötött szemmel. Izgalmas volt a csörgőlabda sportjáték kipróbálása, amit a "vakok kézilabdájának" is neveznek, s amely paralimpiai szám is. Voltak közöttünk elég ügyesek is, sokat nevettünk.

A Braille írás és annak olvasása is nagyon nehéz feladat volt és megtudtuk, hogy a gyerekek képesek ezt megtanulni a vakok intézetében, mert felnőtt korban már olyan kérges lesz az ujj bőre, hogy nem tudják a kis pontokat kitapogatni. Kaptunk ajándékba  Braille betűs nevünkkel ellátott könyvjelzőt is.  Sajnos a vakvezető kutyus nem ért oda, amíg mi a könyvtárban voltunk, mert a gazdijával együtt a gimnázium valamely óráján ült és "figyelt". Azt viszont megtudtuk, hogy amikor szolgálatban van (rajta a hám) nem szabad megsimogatnunk őt, mert akkor dolgozik.

A legizgalmasabb a sötétszoba volt, mindenki számára. Kettesével mentünk be, bekötött szemmel és kísérők segítségével közlekedtünk az asztalok, feladatok között. Különböző használati tárgyakat, plüss állatokat, zöldségeket kellett tapintás útján felismerni. Különböző tapintású, felületű dolgokat kellett párosítani; illatokat, melyek a minden napjaink része, felismerni; óvodai jelünket lerajzolni, nevünket leírni egy lapra; domborzati térképen eligazodni, megmutatni a Kékest; pohárba vizet önteni egy kancsóból és lekvárral megkenni egy kekszet. Embert próbáló feladatok voltak, melyeket a vak embereknek ugyan úgy meg kell tenniük, mint nekünk vagyis közlekedni, fogat mosni, enni, inni, tanulni.

Sokat tanultunk ezen a délelőttön elfogadásból, türelemből, érzékenységből, toleranciából, empátiából, együttműködésből, segítő szeretetből. 

Köszönjük mindenkinek, aki ezért a rendezvényért, rendezvényen dolgozott, segítették gyermekeinkkel megismertetni a vakok világát és egy lépéssel közelebb hozták őket ahhoz a felismeréshez, hogy minden ember más és mégis egyformák vagyunk!